Honfoglaló eleink lovai messze földön híresek voltak gyorsaságukról és kitartásukról. A magyarok lovaiból a környező népek is szívesen vásároltak, s az állomány elkallódásának megakadályozására a fejedelmek komoly vámokat szabtak ki a külföldre vitt lovakra.

A lovagkor közkedvelt spanyol-nápolyi lótípusa nem dobogtatta meg a magyar lótenyésztők szívét: kitartottak a könnyű, szikár, gyors magyar ló mellett, amelyre a nyugaton kedvelt  nehezebb lótípus egészen a mohácsi vészig nem gyakorolt hatást. Az ország három részre szakadásával azonban az eredeti magyar ló tenyésztése igazán csak Erdélyben folyt tovább, és kialakult a "székely ló", míg a török hódoltság alatt álló területeken erősödött a keleti ló hatása, és a királyi Magyarországon is elsősorban arabbal folyt a nemesítés. Az arab lovakkal finomított állomány azonban nem volt alkalmas a nehezebb fogatos, igás munkára, így a kladrubi és lipicai lovak fokozatosan egyre nagyobb szerepet kaptak az állomány nemesítésében.

A magyar lótenyésztés újbóli fellendülését Mária Terézia és II. József lótenyésztési rendeletei és Csekonics József kapitány kinevezése indították el. Csekonics volt az, aki megszervezte az állami ménesek felállítását, neki köszönhetően jött létre a mezőhegyesi és a bábolnai ménesbirtok. A következő század békésebb időket ígért, így az addigi tenyészcél - jó katonalovak előállítása - mellett a lóversenyzés fellendítése, az angol telivér nemesítő szerepe is helyet kaphatott. Ebben elsősorban gróf Széchenyi István tett múlhatatlan szolgálatokat a magyar lótenyésztésnek.