Sok évszázadon keresztül a lovak voltak a hadseregek fő errősségei, egyszersmind cégérei. A lovasságot nem olyan nagyon régen rekesztették ki a seregből.

A csatamének tulajdonságai megváltoztak az idők során, mivel a harc stílusa mindig más lovakat igényelt. A nehéz fegyverzetet sem tudta minden ló cipelni.

Mielőtt a kengyelt feltalálták volna, és még hosszú ideig azt követően is, tulajdonképpen minden harcos ugyanazt a harci technikát alkalmazta: rárontottak az ellenfél soraira, bizonyos távolságból kilőtték a nyilaikat az ellenségre, vagy rájuk vetették a lándzsáikat. Ezután amilyen gyorsan csak bírtak, megfordultak, és menekülni kezdtek a vágtató lovak hátán. Ezt addig ismételték, míg el nem dőlt a csata. Ez a támadó harci stílus természetesen engedelmes és kitartó lovakat igényelt.

A korai középkorban megváltozott a harci, ezzel együtt a lovaglási sítlus is. A kengyel feltalálásával más lett a harcmodor, és egyre inkább előtérbe került a lándzsás párviadal. A lovasok megtámaszkodtak a kengyelben, és így tartották meg az egyensúlyukat. A nehéz védőpáncél aránylag jól megvédte őket a sérülésektől. A fegyverek is nehezek voltak. A lovagok fegyverzetéhez tartozott a lándzsa, a kard és a kopja. A nehéz fegyverzettel ellátott harcosokat csak erős, robusztus lovak tudták cipelni. Az akkori csatamének ezért inkább lassú igáslónak látszottak, mint tüzes sprintereknek. Többnyire csupán komótos lépésben jártak.

Az első kézi tűzifegyver feltalálása a 15. században megváltoztatta a lóval kapcsolatos elvárásokat is. A páncél immár haszontalanná vált, mivel nem védte meg a katonákat a golyótól. A lovagok nem öltöttek többé nehézkes páncélöltözéket magukra, és ezentúl főleg a lovaik fordulékonyságára és gyorsaságára helyezték a hangsúlyt. A tekinytélyes hidegvérű lovakat ezért könnyű, temperamentumos melegvérűek váltották fel. Ezeket azonban először hozzá kellett szoktatni a csatazajhoz, főleg a fegyverropogáshoz!

A lovagoknak eddig nem állt módjukban egyfajta különösebben kifinomult lovaglási stílus kialakítása, mivel a páncélzat erősen korlátozta a mozgásukat. Nehézkesen ültek a lovaikon, és csupán a sarkantyúkkal tudták östökélni a lovakat, illetve csupán éles zablával voltak képesek megállásra kényszeríteni őket. most, hogy végre megszabadultak a nehéz tehertől, és mozgékonyabb lovakat kaptak, lovaglási stílusukat is finomíthatták, sé teljes mértékben kihasználhatták a ló adottságait, képességeit. A fő cél azokban az időkben egy olyan dresszúra felépítése volt, amely mind a lovast, mind pedig a lovat jobb harcossá tehette volna. A kezdetben kizárólag a haditechnikára irányuló igyekezet lassanként finomodott, és megszületett a mai lovaglóművészet.

Miután a páncélöltözék feleslegessé vált, a lovas harcosokat a csatában rájuk osztott feladatok alapján különböző egységekbe sorolták.

A jó lovas felderítőnek mindenekelőtt gyorsnak kellett lennie. És mivel a hátán hordozott súly köztudottan csökkenti a ló sebességét, a lovas huszárok csak könnyű fegyverrel rendelketek, és karcsú, gyors lábú lovakon lovagoltak. A vértesek dolga volt az ellenség megtámadása. Ezért ők védőpáncélt viseltek, és nehéz fegyvereik voltak. A vértesek főleg hidegvérű lovakat lovagoltak.

A könnyűloassági egységek lovai fajtától és típustól függően nem voltak egyforma alkatúak, és nem voltak egyforma nehezek sem. Marbot, Napóleon császárságának egyik tisztje figyelembe vette ezeket a körülményeket, és elsőként gondoskodott róla, hogy a különösen nagy súlyú, megtermett katonák nagyobb és erősebb lovakat kapjanak, mint a sereg többi tagja.

A lovak tulajdonságai eltérőek, különböző az erejük, kitartásuk és gyorsaságuk is. Az I. francia császárság lovassági ezredei ezért egy elit csapattal is rendelkeztek. A legjobb lovasok a legkitűnőbb lovakat kapták meg. Amikor a regiment legjobb lovai már kimerülten feladták, az elit csapat hátasai még mindig jó erőben voltak és képesek voltak a bevetésre.